Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Kocsmaszeparatizmus, avagy: mitõl magyar a kolozsvári kocsma? Sipos Zoltán – Zahorán Csaba, www.prherald.hu, 2006. augusztus 15. A lehetõ legegyszerûbb és legkellemesebb módon próbáltuk felderíteni az egyetemi város etnikai törésvonalait: kocsmatúrával. Két estét szántunk arra, hogy kiderítsük, mennyi az igazság a magyarok és a románok elkülönülésérõl hallott történetekben. Az idõ szorítása miatt és a megfelelõ elméleti megalapozottság nélkül vállalkozásunk a teljesség igénye nélkül készült, és tudományosnak sem igen tekinthetõ, de legalább közben jól éreztük magunkat. A kisebbségi lét egyik sajátossága a többségtõl való elkülönülés. Közhelynek számít, hogy ez néha már-már elszigetelõdésbe megy át. A jelenségnek fontos szerepe van az identitás fenntartásában és az asszimilációs folyamatok fékezésében. Ám talán azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy ebben nem mindig valamilyen tudatos, „nemzetfenntartó” szándékot kell keresni, hanem inkább az elõzõ nemzedékek viselkedési mintáinak a továbbélésérõl van szó. A többnemzetiségû régiókban a homogén társadalmakra is jellemzõ szociális, vallási, életkori stb. választóvonalak etnikai határvonalakkal egészülnek ki. Erdély történetébõl számos példát sorolhatnánk erre – a szász városok hagyományos elzárkózása például az újkorig többé-kevésbé konzerválta a nemzetiségi arányokat (vagy legalábbis a szász polgárság dominanciáját). A különbözõ nemzetiségû lakosság sokszor még egy falun belül is külön közösségként élt együtt vagy egymás mellett. A 20. század elejére az urbanizáció új helyzetet teremtett, de ugyanúgy továbbra is elkülönült a városi – fõképp magyar és magyarosodó német-zsidó – és a vidéki – túlnyomórészt román – lakosság. Az impériumváltást követõen a románság fokozatosan többségbe került a városok nagy részében is, amelyek így kevert lakosságúakká váltak. Az etnikai kép viszont a múlt század folyamán leegyszerûsödött (a németek és a zsidók gyakorlatilag eltûntek), és a tudatos nemzetpolitikának (iparosítás, betelepítések, iskolaegyesítések stb.) köszönhetõen – legalábbis fizikailag – közelebb került egymáshoz a két nemzet. Ám a mentális különállás továbbra is érezhetõ maradt, mégpedig annak ellenére, hogy a magyarok és a románok most már lépten-nyomon érintkeznek egymással, a modernizáció révén pedig csökkentek (még ha nem tûntek is el teljesen) a kommunikációs akadályok. De térjünk vissza a jelenbe: a túlnyomóan magyar lakosságú vidékeken (Székelyföld, partiumi határsáv) a magyarok gyakran saját „magyar világukban” élnek. Magyar televízióadókat néznek, a romániai helyett a magyarországi közéletet kísérik figyelemmel, így sok esetben tájékozottabbak a magyarországi ügyeket, mint a hazaiakat illetõen. Az idõsebbek közül sokan, akik még 1945 elõtt szocializálódtak, mintha valamiféle képzeletbeli Nagy-Magyarországon élnének: mintegy zárójelek közt beszélnek arról a több mint fél évszázadról, amit román állampolgárokként éltek le – sugallva, hogy szerintük körös-körül ez a „román világ” pusztán csak átmenet, elõbb vagy utóbb úgyis újra „magyar föld” lesz Erdély (vagy legalábbis a tömbmagyar részei), és akkor meg minek felépíteni a kapcsolatokat a román társadalommal. Noha a szórvány-településnek számító Kolozsváron a helyzet más, mint a tömbmagyar vidékeken, a város továbbra is jelentõs magyar népességgel bír. A 2002-es népszámlálási adatok szerint a 300 ezer lakos 19%-a magyar; ez több mint 60 ezer fõt jelent. Ez annyi, mint egy közepes méretû magyarországi város (Zalaegerszeg, Eger) népessége, és számszerûleg több embert jelent, mint amennyi a „legmagyarabb” erdélyi város, Székelyudvarhely lakossága. Ez tehát egy olyan közösség, amely elvileg már önmagában is képes „teljes” életet élni. Kolozsvár ráadásul – kulturális hagyományai mellett – egyetemi város is, felsõoktatási intézményeiben sok, egész Erdély területérõl érkezett magyar tanul, az európai színvonalú magyar színház mellett „magyar” könyvesboltok, antikváriumok, filmklubok, kiállítási terek, kulturális és tudományos mûhelyek, civil szervezetek mûködnek. Miközben állandóan érkeznek Erdély különbözõ részeibõl a diákok, akik hathatósan hozzájárulnak a városbeli kulturális pezsgéshez, a „tõsgyökeres” kolozsvári magyarok körében meglehetõsen nagy az asszimiláció: a külvárosokban nagyon sok magyar szülõ román iskolába járatja gyerekét, hogy annál könnyebben boldoguljanak a „román világban”, amely világos, hogy nem fog „elmúlni”. Ez a realizmus pedig meglehetõsen kifizetõdõ: „román” (értsd: transznacionális) cégeknél jóval több pénz és fõleg karrierlehetõség akad, mint a kis, magyar tulajdonban levõ és elsõsorban magyarokat foglalkoztató vállalkozásoknál. Míg a kolozsváriak egyre inkább rájönnek, hogy gazdasági szempontból nem érdemes elkülönülni, a városbeli terek továbbra is „le vannak osztva”: a külvárosok vegyesek, a központban azonban két fõtér is van. Például a „boldog békeidõk” hangulatát idézõ egykori Fõtér (Piaþa Unirii) a Szent Mihály-plébániatemplommal és a Mátyás-szoborral „magyar” tér. A románok szimbolikus fõtere a Piaþa Avram Iancu (az egykori Bocskai tér), az 1930-as években megépült ortodox székesegyházzal és Avram Iancu 1848-as román szabadságharcos szobrával. Az egyetemek, bentlakások „közös” térként funkcionálnak, ám a diákság szórakozóhelyei már elkülönülnek: pontosabban fogalmazva a magyar diákok mintegy ösztönösen kijelölnek néhány „saját” szórakozóhelyet, ahová aztán rendszeresen kezdenek járni, és így azok „magyar” kocsmákként kerülnek be a köztudatba. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezekre a helyekre csak magyarok járnának – talán még azt sem, hogy a vendégek többsége magyar lenne, bár errõl pontos kimutatás nincsen. Fontos a megnevezés: az ilyen helyeket még akkor sem nevezik kávéházaknak, ha egyébként inkább annak számítanak. Elõfordul, hogy egy-egy ilyen helyen bulik is vannak, vagy pedig egy-egy éjszakai klubban gyakran buliznak magyarok: ennek ellenére magyar diszkó, night club nincsen, csak kocsma. Milyen a kolozsvári magyar kocsma? Egy nem túl nagy belvárosi ház, udvarral vagy anélkül, melynek falait fehérre (vagy valami hasonló, nem túl hivalkodó színre) festik. Megteszi a pincehelyiség is, bár az egyre kevésbé vonzó – a bútorzat kényelmes, de igen egyszerû, a világítás közepesen erõs, a zene pedig nem túl hangos, hogy ki-ki kedvére beszélgethessen. Vannak még társasjátékok, melyeken díjmentesen lehet akár éjfél utánig játszani, a falakon körös-körül fiatal képzõmûvészek festményeibõl rendezett, rögtönzött kiállítások, alkalmanként pedig élõ zene. Egyes helyeken a pincér nagyot néz, ha valaki itallap iránt érdeklõdik – szinte mindenki sört iszik, abból pedig nincsen túl sok fajta. A sör ára barátságos, és természetesen teától whiskyig vagy koktélokig mindenféle rendelhetõ, ekkor azonban kicsit mélyebben kell nyúlni a zsebünkbe. A hangulathoz hozzájárul, hogy a rendszeres kocsmalátogató diák mindig találhat egy-két ismerõst valamelyik asztalnál. Talán a legérdekesebb az, hogy bár ezek a helyek kocsmaként futnak, csak a legritkább esetben lehet látni rosszul öltözött, netalán részeg vagy rendbontó vendéget. Biztonsági személyzet sincsen alkalmazva. Hozzá kell tenni azonban, hogy a fent leírt berendezés/hangulat más kocsmákban/kávéházakban is megtalálható, melyeket azonban a magyarok nem éreznek magukénak. Lehetséges, hogy a magyarrá váló kocsmák nyitja az ismerõsi hálózatokban rejlik: sokan csak azért járnak egyik vagy másik magyar kocsmába, mert „ott vannak a haverok”. Mivel a „magyar” és „román” kocsma fogalmak valószínûleg csak a magyarok számára jelentenek valamit, gyakran térnek be román társaságok a magyar kocsmákba: ezt a magyarok legtöbbször csendes beletörõdéssel nyugtázzák, esetleg halkan, saját társaságukban szóvá teszik. Rendszerint egyik félnek sem jut eszébe az interakció: ki-ki saját társaságával, saját nyelvén beszél az õt érdeklõ dolgokról. Elõfordul, hogy egy-egy kocsma – bár magyar kocsmaként indul – „lecsúszik”: ilyen a '90-es évek elején indult Music Pub (Horea 5.), mely bõ egy évtizeden keresztül a Nyugatról beszivárgó különféle szubkultúrák, trendek, divatok olvasztótégelyének számított; itt találkozott a zene, képzõmûvészet, irodalom, és mindez annyira egyedi hangulatot adott az egyébként levegõtlen, füstös, dohos pincének, hogy bohém külföldi turisták is rendszeresen beiktatták városnézõ körútjukba. Nincs olyan, a forradalom után Kolozsváron végzett egyetemista, aki ne tudna legalább egy-két történetet mesélni a Pubról. Mára megkopott a Pub varázsa, a vasútállomás felé tartó vagy onnan érkezõ diákok isznak egy-egy sört itt. Különféle kétes alakok, illetve tinédzserek gubbasztanak a hosszú, közös faasztaloknál, melyek valamikor annyira megkönnyítették az ismerkedést. Koncerteket már elég ritkán rendeznek itt, ellenben gyakoriak a verekedések. Így a Pub a közfelfogás szerint már nem magyar hely, hanem valami más, különös „senki földje”, ahová néha betér az ember, de már nem számít semmi jóra. Érdekes egy másik kocsma, a valamikori Prospero sorsa: ez Kolozsvár valószínûleg legelsõ romkocsmájaként indult, és gyorsan a magyarok egyik kedvence lett. A kocsmát aztán bezárták, és ugyanabban a helyiségben, ám más tulajdonossal nem túl régen megnyílt a hanyag stílusú, de kevésbé lepattant La Gazette (Klinikák/Clinicilor 16.): itt azért már gondot fordítottak arra is, hogy a szedett-vedett berendezésnek némi bohém hangulata is legyen. Nem sokkal drágább a Prosperónál, mégsem lett igazán magyar hely – ki tudja, miért. Az Insomnia viszont tartja a szintet: érdekesség, hogy két képzõmûvész a tulajdonosa, és így az õs-Insomnia berendezése folyamatosan alakult – igaz, néha öncélúan, a kényelem rovására. Itt voltak már létrákból készült asztalok, esernyõbõl lett a lámpabura, a falakon pedig rózsaszín bárányok párosodtak malacokkal. Az Insomnia idén új helyre költözött (Universitãþii 2.), és a berendezés most sokkal visszafogottabb, igaz, kényelmesebb. Mivel itt mindig nagyon vegyes volt a társaság, talán ez az egyedüli „magyar” kocsma, mely mégsem az: néha több angol szót hallani itt, mint magyart. No de minden kocsmatúra legelsõ állomása a Bulgakov (I. M. Klein 17.): ez a par excellence magyar kocsma, a mûfaj etalonja, és valószínûleg még sokáig az is lesz, mert népszerûsége is stabil. Annyira, hogy a fenti, általános magyarkocsma-leírás is óhatatlanul a Bulgakovról szól. Egyszerû székek-asztalok néhány világosra festett szobában, a falakon festmények, olcsó sör: semmi extra. Bár üzleti számadatokról nem tudunk semmit, a talán öt éve elindult Bulgakov annyira sikeresnek tûnik, hogy más vállalkozók koppintották a modellt: így született meg a Bulgakov-klón Krajczár (Vasile Goldiº 4.). Persze ez egyáltalán senkit nem zavar, ha itt végre van hely – ugyanis a magyar kocsmákról tudni kell még, hogy az egyetemi tanév alatt hétvégén elég nehéz asztalt találni, és egy átlagos péntek este rendszerint a kocsmalátogatással, asztalkereséssel kezdõdik, ha nem lett idõben asztal foglalva. A Krajcárral szemben nyílt Aux Anges (Vasile Goldiº 1.) sem tesz hozzá semmit a Bulgakov-Insomnia által fémjelzett vonulathoz: ezzel azonban nincs is baj, úgyis megtelik. Ami az árakat illeti, gyakorlatilag ugyanannyit kell fizetni egy-egy sörért itt is, mint a konkurenciánál – a magyar kocsmák közt nincsenek szembeszökõ árkülönbségek. Az egyedüli kivétel az Insomnia: ez egy kicsivel drágább, lévén hogy célközönsége nem annyira az ösztöndíjból, alkalmi munkából vagy otthonról kapott pénzbõl tengõdõ diákság, mint az egyetemet végzett, karrierjük elején álló és így valamivel jobb vásárlóerõvel rendelkezõ fiatalok. (Megjegyzendõ, hogy a fenti állítások nem tudományos jellegû felmérések eredményei; a cikk a rendszeres kocsmalátogató kolozsvári házigazdánkkal való beszélgetések, illetve saját megfigyeléseink alapján kerekedett ki.) Sipos Zoltán – Zahorán Csaba Kocsmaszeparatizmus, avagy: mitõl magyar a kolozsvári kocsma? www.prherald.hu, 2006. augusztus 15.